A fotózással komolyabban csak néhány éve kezdtem foglalkozni, azon belül pedig 2 éve. Ennek oka sajnos egy családi tragédia volt az, amit most persze nem fejtek ki bővebben csak azért említettem meg, hogy érthetőbb legyen. A fotózás jelentette számomra teljes kikapcsolódást és megnyugvást. Számomra ez olyan volt mint egy terápia. Kikapcsolt, megnyugtatott. Ezt a környezetem sokszor nem értette és néhányan úgy tekintettek erre, hogy megszállott vagyok. Külső szemlélőként néha valóban túlzónak tűnhet az, hogyha valaki valamit szenvedéllyel művel és nem fáradság számára. Persze ahogy egyre jobban belemerültem a fényképezés technikai fortélyaiba, úgy vált egyre nagyobb szenvedéllyé és kedvenc időtöltésemmé. Eközben így maradtam. Most itt tartok. Igyekszem folyamatosan fejleszteni látásmódomat, hogy minél kreatívabban tudjam a fotóimon keresztül kifejezni azt a benyomást, érzést és pillanatot, melyet megszeretnék osztani másokkal. Sokszor nem könnyű feladat. Kell hozzá sok türelem, várakozás és egy nagy adag szerencse, hogy az ember jókor legyen jó helyen. Na sok hajnali kelésről nem is beszélve.

Jelenleg grafikusként dolgozom. A fotózásra most már egyre inkább hivatásként gondolok. bár a két szakma között elég jó átfedés van. Szeretnék eljutni, ha szabad ezt mondani a profizmusig. Persze ez viszonyítás kérdése, hogy kinek mit jelent a profizmus. Számomra azt jelenti, hogy a képeimen keresztül át tudjam adni azt az üzenetet, benyomást vagy érzést amit éppen ott és akkor érezek. Továbbá az amikor az ember szívvel, lélekkel beleteszi azt amit tud és a személyiségem egy része is láthatóvá váljon a képeimen. Sokszor addig csiszolok egy képet vagy addig látogatok el a helyszínre amíg én úgy nem érzem, hogy sikerült átadnom az üzenetet.